2011. augusztus 20., szombat

Ahol összeérnek a szálak

A megérkezés napján még te is zarándok vagy, másnap már turista. Még ha más szemmel is nézed a világot, mint azok, akik nem gyalog jöttek idáig. És a város? Santiago nem változott semmit az eltelt három év alatt.





Ugyanolyan nyüzsgő és turistákkal teli, mint volt, szűk utcáival, ételszaggal, szuvenírárusokkal. Az alkoholista, Szent Jakabnak öltözött bácsival, aki pénzért és gondolom, piáért fotózkodik a turistákkal. Pantomimesekkel, kelta dudásokkal, a hömpölygő tömeggel együtt. Semmi sem változott. Még az Acuario hangulata sem, bár átalakítások azért történtek, és továbbiak vannak tervben. Balázs sem (ő maga ledöbbent, hogy még mindig itt dolgozik, amikor mondtuk neki, hogy három éve itt találkoztunk utoljára).







Az üvegajtón túl valódi csönd - odabent nincs fotó, nincs bámészkodás, templom a templomban
Az Acuario „a magyarok alberguéje”, előfordult, hogy egyik este a sokfős asztalnál csak magyarok foglaltunk helyet. Úgy emlékszem, négyünkön kívül valamennyien a Francia útról érkeztek.






Az olykor csepergő eső, alattomos ágybolhák és a betegségem ellenére is (még a lázam is nagyon felszökött, az Acuarióban teljesen kidőltem) úgy emlékszem vissza, mint két csodás napra, amit Santiagóban töltöttünk. Azt persze nagyon sajnálom, hogy Fisterrába ezúttal nem jutottunk ki, de majd legközelebb. A zarándokirodán teljesen véletlenül találkoztunk össze Pimmel, Andreával és Barbellel (írtam ugyan üzenetet Andreának, de ott előttem olvasta el), és onnantól fogva velük mászkáltunk. Rengeteg, rengeteg élményt kaptunk – vicces idegen szavakat tanultunk egymástól (mint Spülbecken és cipőfűző), amelyeket aztán dramaturgiailag megfelelő pontokon elsütöttünk; Pim kérte, hogy mondjam el magyarul a Miatyánkot; óriási méretű eukaliptuszfát fényképeztem egy parkban, és a levelét elhoztam, most is préselem; a katedrális előtt ülve az érkező zarándokokat figyelem, vagy festek; viszontláttuk a görög nénit, akit – mint kiderült – Andreáék is ismertek…


Az egész tér tapsolt a Parador Hotelből kisétáló ifjú párnak. Korábban zarándokok lehettek, nem vitás

Óriás eukaliptusz


És aztán utolsó este négyünkkel, magyarokkal, Andreával és Pimmel közös vacsorát csaptunk. Spontán beszélgetés, evés-ivás, éneklés, és végül – hátborzongató volt –, Pim, aki nem volt ott velünk Ratesben a kamadán, azt mondta a vacsora végeztével: most mindenki, itt az asztalnál a saját nyelvén mondja el, amit fontosnak tart, azt, amit az út adott számára. Azt hiszem, ő kezdte, hollandul.




A csodák a hazaúton sem értek véget, mert Pimmel még a madridi reptéren is spontán összefutottunk. A hazafelé tartó „magyar zarándok járat” szó szerint az volt, mert nem csak caminós peregrinók utaztak rajta, de azok a magyar zarándokok, önkéntesek is, akik a három évenkénti, ezúttal Madridban rendezett keresztény ifjúsági világtalálkozón vettek részt.











Érdekes volt látni Madridban, amikor egy spanyol(?) család felállt egy csehóban imádkozni, a szomszéd asztalnál lévő chilei kislányok is csatlakoztak, ugyanígy az énekléshez is; a bárpultnál ülő mexikói fiúk keresztet vetettek a zsírban tocsogó hamburger és krumpli felett. Amikor pedig a sima repülő út után landolt a budapesti járat, a felszabadult tapsvihar után egy fiú felkiáltott: „nahát, ennyien imádkoztak, hogy sikerüljön?”

3 megjegyzés:

  1. Köszönöm ezt az útleírást a camino portugues-ről... előtte csak gondolkodtam, hogy vállalkozom az Útra, de az írásodat olvasva - azt a számtalan élményt és hangulatot, amit belesürítettél - jött a bizonyosság, hogy mennem kell!
    Még egyszer köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. Én is nagyon köszönöm a beszámolót! Én már voltam kétszer, igaz a francia úton, de szerintem ezt is ki fogom próbálni.
    A képek is nagyszerűek!

    VálaszTörlés
  3. :) Köszi!
    Szerintem érdemes!
    A francia útra mi is tervezünk menni.

    VálaszTörlés