2011. augusztus 12., péntek

Én, az életmentő

6. nap Ponte de Lima – Rubiaes kb. 20 km


Kiürült az albergue, utolsóként hagytuk el Limát. Kifelé menet – mint később kiderült – egy olasz testvérpár és egy lengyel lány haladt el mellettünk, a fiú zsákjáról beakadt a kilincsbe a madzagja, és csak húzta, húzta, úgy szóltam utánuk. Kedélyes csapat volt, és a tempónk is közel azonos, néhány kilométer után összerázódtunk velük.

Az első bár
A legközelebbi bárba együtt ültünk be, és kisvártatva kezdetét vette a nagy (később napokig tartó) beszélgetés. Laura, Fabio, Emilia és Barbel (egy idősebb német nő, aki szintén csatlakozott hozzánk), és mi négyen ültünk egy asztalhoz. Kiderült, hogy Laura volt már Magyarországon, és imádja Budapestet.

A magyarok olyan lazák!, mondta, mert milyen más lehet egy nép, egy ország, ahol a turistáknak adott brossúra szerint az evidens, tipikus magyar mondatok között találjuk azt, hogy „sajnálom, túl sokat ittam tegnap, és most nem emlékszem semmire”.


Elhaladtunk egy pisztrángfogó hely mellett, amiről Fernanda férje is mesélt: foghatsz magadnak halat, és a helyi arcok megengedik, hogy a grilljükön meg is süsd. Most se horgászt, se grillt nem láttunk, a hűvös délelőtti órán csak a bár volt nyitva.


Üzenetek zarándok módra

A magányos cédrus

Autopista mellett...

...és alatt

Lelkileg készültem a nagy emelkedőre, ami várt ránk.

Az utolsó bár
Az utolsó bárban még ismét összefutottunk az olaszokkal, de aztán ők hamarabb indultak, mi még tollászkodtunk. Hegymenetnek úgyis szétszóródunk. Így is lett – hol Gabi szaladt előre nagyon, hol pedig én.





Veszélyes útszakasz

Azért ezt elfogadnám



Hegymenetnek végül Gabi megelőzött, de nem bántam, senkivel sem akartam tartani a tempót, csak a sajátom érdekelt. Igazság szerint nem éreztem nehéznek, jól esett. Néhol voltak egészen meredek részek, de inkább nem néztem fel. Elhaladtam Laura mellett, és érzékeltem, hogy a többiek sincsenek olyan messze. Ők is szétszóródtak a kaptatón.

Sűrű jelek, hogy el ne tévedjünk
Az egyik, tűlevelűekkel és bozótossal benőtt részen mocorgást hallottam a susnyásból. Az úton Barbel állt, és lefelé nézegetett, a bokrok között pedig a lengyel lány, Emilia próbált meg felkapaszkodni az ösvényre. Megálltam én is. Azt hittem, pisilni ment le, de láttam, hogy ahhoz túlságosan beleakadt a szederindák kellős közepébe. Beért minket Laura is – én addigra zsák nélkül lentebb ereszkedtem Emiliához, hogy átvegyem a csomagját (azon már átfűződött egy inda, egy másik megkaparintotta a sálját, a harmadik elszakította a nadrágját).


Emilia végig vigyorgott meg nevetett, könnyedén véve szorult helyzetét. Átvettem a zsákját, és Laurának nyújtottam, így már mindketten vissza tudtunk kapaszkodni. Kiderült, Emilia rossz ösvényt választott, érzékelte is, de nem fordult vissza. Aztán egy föntebbi sávban meglátta Gabit elhaladni, és úgy döntött, átvág a jó húsz méteres emelkedőn. Árkon-bokron. Vigyorogva, nevetve, vidáman, mert úgysem tudott volna mást, jobbat tenni szorult helyzetében. A többiek még egy darabig leültek vele dumálni, engem azonban vitt a lábam, tovább, a csúcsig.

A gerincen átbukva várt minket Gabi, utána már együtt ereszkedtünk. Barátunkkal előre szaladtunk, megkérdeztem tőle, hogy tetszik a Camino? Azt felelte: izgalmas, mindig történik valami.

Ez meredek volt
Nem sokkal később egy bokorban – egészen véletlenül, mert odaléptem egy kerítéshez, hogy megnézzem a vertyogó baromfiakat – találtam egy kiskutyát. Rögtön felém fordult, szaglászott, csóválta a farkát, és látszott, hogy beszorult a vastagszárú „asszonyátka” közé. Feljajdult, amikor először ki akartam onnét emelni, és akkor láttam, hogy sérült a nyaka. Amikor kiemeltem a bokorból, és leguggoltam, a lábamhoz ült, és lesegetett fölfelé. Annyira gyenge volt (és nyilván a nyaka is fájt), hogy sem enni, sem inni nem fogadott el, de a farkát hálásan csóválta, és örült az árnyéknak, amit fölé tartottam. Nem derült ki, hogy van-e gazdája, egy terepjáróval arra járó szakik segítségével sikerült a baromfiudvar tulajdonosát előcsalogatni a házából, akire – szó szót követett – a szakik „rátukmálták” a kutyát. Az állat azonban, mihelyst letették a földre, rohant volna vissza hozzám… Másodjára akkor szakadt meg a szívem, amikor a néni kelletlenül száraz kenyeret dobált a sarokba (a kapu mellett, hozzám legközelebb) húzódott szerencsétlen kis állatnak. Én meg angolul magyaráztam neki, hogy az állat beteg…

A csúcson visszanézve
Ezen a napon Lauráék is találtak egy macskát, de nekik jobb véget ért a történet, egy szembejövő helyi tagtól megkérdezték, kell-e neki kismacska, mire az azt felelte, hogyne, és a peregrinák a kezébe nyomták a szőrgombócot. Én viszont roppant nyomott hangulatban mentem Rubiaesig, és arra jutottam, barátunknak igaza van, mindig történik valami. Néha nagyon nem jó dolgok.

Jutott szállás nekünk is, sőt, egész időben megérkeztünk. A kedves francia család, akik a babakocsival nyilván nem keltek át a hegyen, elfoglalták a fenti dormitóriumot, ahonnan a többi pilgrim, amíg még volt hely a másik szobában, látványosan menekült lefelé.

Zarándok babakocsi

Barbel a botját díszíti


Festettem az udvaron, ebédeltünk a bő fél kilométerre lévő faluban, este pedig meghívtak minket közös vacsorára az olaszok – úgyhogy Gabi ismét elment a faluba, hogy hozzon némi nedűt. Laura és Fabio rizottót készítettek, egy kedves spanyol hölgy pedig tortillát. /Utóbbinak elkértem a receptjét, azt mondta, ez autentikus spanyol, és nem található meg a neten (ugyan), szóval íme (Fabio segítségével angolra fordították, én meg most magyarra): főzd meg félig a krumplit, adj hozzá hagymát (felvágva, és gondolom, miután leszűrtük a krumplit). Verd fel a tojást, sózd meg, aztán öntsd egybe a krumplit és a hagymát. Olajozz meg egy kisebb tepsit (tortaformát), és töltsd bele az összekevert hozzávalókat, majd süsd magas hőfokon. Arról nem szól a fáma, mennyi ideig, de aztán meg kell fordítani, és a legalacsonyabb hőmérsékleten még egy ideig sütni, hogy belül puha legyen./

Ekkor még megvolt Pim flip-flopja

Egy bringás könyvet olvasott, mialatt az hospitaleróra várt

Kiderült, hogy a kurva lengyelül is azt jelenti, amit magyarul, Emilia meg is tanította az olaszoknak, így aztán nagy derültséget okozott a spanyol „Curva” bor (náluk persze mást – kanyar, görbület – jelent). Laurával hosszan beszélgettünk a konyhában, míg óvatosan kavargattuk a rizottót.



Vacsora után csillaghullást néztünk, javasoltam a fiúknak, hogy talán a föntebbi udvarban próbálják meg, mert lentebb, ahol ültek, éppen telibe világított egy utcalámpa. Később át is ültek, és amikor megfordultak, hogy már megint mi zavarja nagy fényességével a csillagos ég látványát, egy német srác felkiáltott: „fuckin’ moon!”
A zavaró tényezők ellenére láttam egy hullócsillagot, de hogy mit kívántam, már fogalmam sincs.

Tipikus zarándokszállás belülről

Albergue Rubiaesban


Rubiaes felé menet
Közérdekű: Ezen a szakaszon vár a peregrinókra a Camino Portugues legnagyobb emelkedője, mely 4 km-en át tart. Kutak akadnak – még a falvakban –, de az utolsó bárt nem érdemes kihagyni. Vizet vételezzen mindenki, és élelmet is vigyen, fent, az erdőben nem lesz semmi, csak toboz és kő. Lelkileg meredekre kell készülni, és aprókat lépni, a jeleket figyelni (egyébként jók a jelzések). Szerencsére nagy melegben is árnyékot tartanak a fák.
A rubiaesi albergue már fél kettőkor kinyitott. Innen mintegy további 700 m-t kell gyalogolni a faluba, ahol van bolt, bár, étterem. Az albergue jól felszerelt, nagy konyha, étkező rendelkezésre áll. Ha nincs hely, illetőleg ha estére befutnak a bringások, plusz matracokat terítenek le a földre. Szerintem legalább hetvenen aludtunk Rubiaesban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése