2011. augusztus 13., szombat

Enni jó

7. nap Rubiaes – Tui kb. 20 km


A hegyvidék érezteti hatását, jóval hűvösebb van reggel, és nappal is később melegszik fel, esélyt adva a hosszabb, kellemesebb gyaloglásra. Utolsókként indultunk (a zsákomra erősített két gigantikus méretű tobozzal), de a falu szélén az utolsó bárban naná, hogy ott találtuk az olaszokat, valamint Barbelt és Emiliát.
 
Barbel után vittük a nadrágját (mint kiderült, az övét találtuk meg a szálláson, amikor már szinte teljesen kiürült). Emilia beszélt portugálul, és minden helyi emberrel szóba állt, valamint rendszeresen le is fotózkodott velük.

Napközben folyton azzal köszöntünk el Lauráéktól, hogy viszlát a legközelebbi bárban: ők sem kapkodják el. Előző este kifejtette nekem, hogy azt hitte, ők a leglazábbak, aztán meglátott minket, és csodálkozott. Aztán kiderült, hogy Gabinak ez már a harmadik, Laurának és nekem pedig a második utunk. Már megjártuk Santiagót, egy ennél sokkal hosszabb úton – nem sietünk különösebben.







Eltévesztett arányok
Valenca előtt nem sokkal értük őket utol, és innentől megint hosszú nyelvleckét vettem angolból, Barbellel (szintén sokadik caminója volt ez) és Laurával előre mentünk – a három „veterán” peregrina. Kiderült, hogy ők is ugyanúgy gondolkodnak az útról, mint én, és hasonló hatással volt rájuk: lenyugodtunk, türelmet tanultunk. Barbel számára nagy lecke volt, hogy másokhoz alkalmazkodjon, hogy megszokja, sokan vannak körülötte egyszerre, odahaza ugyanis egyedül él.


Abban mind egyetértettünk, hogy nem ugyanolyan 900 km gyaloglás után megérkezni, mint 240 után. Kezdetben fizikai fájdalmak lesznek rajtunk úrrá, húz a zsák, kialakul a vízhólyag. Mikor ezen túllendülünk, lelkileg fáradunk el, és – Laura így nevezte – az érzelmi szakaszban megküzdünk saját magunkkal. Amikor ezt is megéltük, átéltük, nagyjából az út kétharmadát megtettük. Immár látjuk a végét, és következik a Camino „spirituális” része. Tagadhatatlan, hogy másféle tudatállapotba lehet kerülni egy ilyen hosszú gyaloglás során, és ha jobban belegondolok, a Laura szerinti szakaszolásnak (nem tudom, ő is olvasta-e ezt valahol így megfogalmazva) van igazsága.

Szabadság
Az én meglátásom viszont az – magyaráztam nekik –, mintha minden nap egy témára lenne felfűzve, és hogy mi lesz az, rendszerint az előző nap végén már látszik. A tegnapi nap a megmentésről szólt, a nap vége pedig nagy közös vacsorába torkollott. Hogy a mai miről? Az evésről: út közben máson sem járt az eszem, mint az evésen. Egy régóta magunkkal cipelt, óriási körtét is megettünk, aztán második reggelit is csaptunk egy útba eső bárban. Végül, alig néhány kilométerrel a vége előtt Valencában beültünk egy étterembe: négyen magyarok, Barbel és Laura. (Fabio és Emilia ugyanis úgy döntött Valenca előtt, hogy alszanak egyet egy parkban. Fabio nekiállt kiteregetni az általa két fa közé kihúzott kötélre, avagy otthonteremtés pilgrim módra).

Evés után végül nem bolyongtunk Valenca óvárosában, Gabi és Barbel egyszer már úgyis eltévedt az i keresése közben, hanem legurultunk a dombtetőről, átszaladtunk a hídon (közben összetalálkoztunk Fabióval és Emiliával), figyeltük a mélyben a határt jelző piros vonalat, de valószínűleg a folyómederre festették fel, így nem láttuk.


Spanyolország arra

Valenca labirintusjellegű óvárosa


Ebédköltemény

Jön az idő

Az étterem, ahol ettünk

A határőrök egy kis motorcsónakkal elhúztak alattunk, távcsővel ellenőrizték, hogy mind peregrino, amikor integettem nekik, visszaintegettek. Emilia közben lemaradt – Fabio kérdezte is, hová lett, mire Laura: biztos véletlenszerű idegenekkel beszélget.

A két országot összekötő híd

Az ott már Spanyolország

Tui katedrálisa

Az ételnapnak még megérkezéskor sem volt vége: Tuiban, a spanyol oldalon gasztrofesztivált tartottak helyi borokkal, házi étkekkel. Ráadásul valami kajakversenyre is készültek, mert rengeteg egyenpólós szabadult be a városba, és hajószállító utánfutók is kavarogtak a szűk utakon. Estére hatalmas tömeg hömpölygött a standok körül, természetesen mindenki alaposan kiöltözve. Minél idősebb valaki, annál jobban.



A katedrális kapujának részlete


Gastrofestivo!

Spanyolországban az a lényeg, hogy szép legyél
A nap vége már ígérte a következő időszak témáit: esőfelhők buktak át a nem is oly távoli hegyeken; Galiciába értünk, és minden olyan… ismerőssé vált. Tui olyan, akár egy kicsi Santiago, szűk utcák, terek, sok ember, éttermek, asztalok, spanyolszó. Nagy, szürkésbarna kövekből épített házak és templomok.




Erkély


A városban kajak-kenu versenyre készültek, de ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy a gasztrofestivón degeszre egye magát...
...például ilyenekkel

A katedrális bejárata

Az albergue zárás előtt nem sokkal




Féltávhoz értünk, és észrevettük, hogy barátaink a Camino érzelmi szakaszába értek. Át kell lendülniük rajta – szerencséjük, hogy nem 900 km-t, csak 240-et megyünk, így az egyes szakaszok is rövidebbek.



Közérdekű: Valencát és Tuit egy híd köti össze, a folyó a határ a két ország között. Mindkét városban található albergue, mi Tuiban aludtunk. Azonban a távolság egyáltalán nem számottevő, akármelyik oldalon is szállunk meg, mindkét várost érdemes megnézni. Tuiban a katedrálisban ugyancsak adnak pecsétet.

Aki átállította az óráját Portóban, most állítsa vissza!

Tuiban ne tévesszen meg senkit a magánalbergue hirdetése: a hivatalos állami szállás a katedrális mögötti utcán található. (Kövesd a Camino-jeleket).

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése