2011. augusztus 7., vasárnap

Fado

1. nap Portó – Vilar do Pinheiro, kb. 20 km


Nem keltünk korán, nyolcra azonban így is elkészültünk, és a közeli téren tébláboltunk a madárvásár kalitkái között. Pintyek, papagájok minden mennyiségben, színpompás, nálunk leginkább állatkertben látható példányokkal – csattogtattam is a gépet.


Miután meguntuk a színkavalkádot, a rikító sárga nyilakat követve elindulunk. Az út megtalálásában az i-ben kapott és bejelölt térkép is segít, de onnantól, hogy az első nyílra rábukkanunk, nem veszíthetjük el az utat.

Álmos, szemetes sétálóutcán haladunk, egy azulejókkal fedett templom előtt közös fotót készítünk, aztán az első, nyitva lévő bárban magunkhoz vesszük a zarándokreggelit: tejeskávé, croissant.

Továbbhaladva nyílegyenes külvárosi úton találjuk magunkat, aztán egybeépült kistelepüléseken keresztül visz a Camino.

Helységnévtáblát egyet sem látunk, mégis érződik, ez már nem Portó. Az egyik faluban hangszórókkal közvetítik a misét, időnként portugál duma, aztán halleluja. A terep könnyű, városi, a járdán menni kényelmes, mert védett az egyébként viszonylag sűrű autóforgalomtól.






Egyelőre nyoma sincs az ipartelepnek, amit a guide jósolt, és ami miatt sokan kezdik az utat Pinheiróban. Gabi egy idő után rájön, hogy a guide útvonala eltér a tisztán és világosan jelzettől. Először arra gondoltunk, alighanem rátévedtünk a part menti útvonalra, de később két, hosszútávos zarándokkal összefutva kiderül, hogy még mindig a Rates-Barcelos vonalon vagyunk, aggodalomra semmi ok.








Az út mentén időnként érik a szeder, de akkora a por, hogy itt biztosan nem szüretelünk. Talán majd később, hegyi szakaszokon. Egy kihalt, új építésű lakótelep játszóterén megesszük a maradék hazait: sonkát, sajtot, kenyeret, aztán jöhet az utolsó 3-4 km Vilar do Pinheiróig.





Pinheiróban nincs albergue, egy motelben szállunk meg, aminek a jelzése fel van tüntetve a Camino mentén (Residencial Sta Marinha). Sokat nem várunk a szobáktól, 45 euró két embernek, de a hely és a néni is tündéri. Sikerül megértetni vele, hogy nem maradnánk másnap, de mivel az árban benne foglaltatott a reggeli, pár perc múlva kioszt fejenként két muffint és egy-egy másfél decis dobozos narancslevet. Kényelmesen mosunk, fürdünk, pihenünk, aztán kimegyünk sétálni a sokat nem ígérő faluba.

Az utcák kihaltak, két bárban is sörözünk, a másodikban alighanem zavartuk valamelyik kerékpáros körverseny közvetítését a sosem hallott kódnyelvünkkel. Egy harmadik bár előtt a főút mentén kisebb tömegbe botlunk, egy ízléstelenül kifestett, ámde mosolygós néni lecsap ránk, és beterel minket: fado est lesz, ami a tradicionális portugál népzene, mondják. Mit ád isten, a kívülről zsúfolásig telt kocsmában éppen a legjobb helyen, a bárpultnál kapunk négy széket egymás mellett. A két gitáros csak jó félóra után kezd pengetni, a kocsma közönsége pedig egymást váltja középütt, az énekes szerepében – később megtudjuk, mind lelkes amatőr fado-énekes. Mi közben a pultnál eszünk-iszunk, a malacfül a többiek által napokkal később is felemlegetődik, én inkább maradok a pulpónál. A hangulat remek, spontán, a szöveget ugyan nem értjük, de a téma nem lehet más, mint halál, szerelem, pikáns vagy éppen szomorú hangvétellel.





A kifent néni később megkérdezi, hogy tetszett az előadás, majd angolul is szóba elegyedünk az Ausztráliában is dolgozó helyi erővel, Manuellel. Az ablakából naponta látja az elhaladó zarándokokat, nekünk is a legjobbakat kívánja, élvezzük ki az út minden pillanatát. Nos, az első estével ezt biztosan teljesítettük. Közben a rajzaim (gyors vázlatok és egy festmény a jelenlévőkről) sikert aratnak, kézről kézre járnak (én meg reménykedem, hogy visszatalál hozzám a vázlatfüzetem), az egyik rajzot a felszolgáló elkéri, én meg nem tudok ellent mondani neki. Azt magyarázza, kirakja a falra. Egy idősebb néni is odajön „beszélgetni”, de egy szót sem értünk belőle, mit akar, mert a gesztusai is teljesen félreérthetők: elkérni egy másik rajzot? Vagy rajzoljam le őt? Mivel nem értettük, egyszerűen csak elment, a kommunikációs szakadékot ezúttal nem lehetett betemetni.



Nem tudom, a tulaj kirakta-e aztán




A szállásra visszaérve még belefért egy utolsó üveg bor (adjunk a holnapi macskajajnak), és egy riki-parti. Ha már raktunk el zsugát…

A Sta Marinha szállás táblája a Caminón
Közérdekű: Vilar do Pinheiróban nincs albergue, két főnek 45, 1 főnek 25 euró egy éjszaka a Sta Marinha nevű út menti hostelben. Pinheiro féltávnál található Portó és Rates között, a főút mentén lévő bárban fogtuk ki a fado estet.

Fado
A szállás nem a Camino útvonalán fekszik, pár száz métert le kell gyalogolni a főútra, egy tábla jelzi a Camino mentén a helyet. Ha a főútra érünk, jobbra kell fordulni, és mintegy 70 méter után ott lesz a Sta Marinha. A néni szívesen pecsétel a credentialba (ahogy az egész út mentén sok helyen mások is, pl. bárokban, gyógyszertárban, kamionos szállókban).

1 megjegyzés:

  1. Tetszik a képed és az útleírás is köszönet érte.
    Azt hiszem lemondok eredeti tervemről, hogy Lisszabonból indulok, kezdem Portóban május végén és két hétre fogom tervezni.Ági

    VálaszTörlés