2011. augusztus 15., hétfő

Jelek

9. nap Porinho – Redondela 15 km


Számtalan jele van annak, hogy Spanyolországba értünk. Churros, csodás, omlós, könnyű corissant, sötétszürke, nagy kövekből emelt épületek, csak a gallegók köszönnek még néha buen díával buenos dias helyett.

A porinhoi albergue reggel
Számtalan jele van annak, hogy Spanyolországba értünk, az alberguék koszosak, morzsák és por a padlón, rágógumi az ágy szélére ragasztva. A mosdóban szétszórt budipapír. Azt hittem, a porinhói szállás a legkoszosabb (az hospitalera csak ücsörgött a laptopja előtt egész délután), de a pálmát alighanem a mosi albergue viszi majd el. Itt aludtak a többiek az éjjel, mi csak áthaladtunk napközben, és pecsétért, meg mellékhelyiségre menésért álltunk meg. Előbbit és a kulcsot az utóbbihoz a szemközti kocsmában adják. Az épület kívülről tip-top:

A mosi albergue - avagy a látszat csal

De belül… Legyen elég annyi, hogy a nőiből kifordultam, a férfiban a hatalmas budipapírhegyeken átlépve megleltem a WC-t, a csapnál pedig egy – gondviselés! – ottfelejtett tusfürdőt vámoltam meg szappan gyanánt.
A mai szakaszt kisebb hegymenetek tarkítják, a jelekre vigyázni kell, sok az éles kanyar, ilyenkor szerencsére gyakoribbá válnak a jelzések is. Egyébként, amíg nincs újabb jelzőkő, nyíl vagy kagyló, addig nem kell letérni semerre. (A portugáloknál minden egyes leágazást megjelöltek egy sárga X-szel, hogy ne arra menj).






Számtalan jele van annak, hogy az utolsó 100 km-re léptünk, barátaink átlendültek a tegnapi negatív hullámokon, és most már mind érezzük, Santiago már csak „egy köpésre van”. A kilométerek fogynak, lépten-nyomon olvassuk a jelzőköveken írt csökkenő számokat.


Délutánra eltakarodtak a felhők

Néha elgondolkodtam az úton, amikor szederbokrokat láttam: vajon megálltak-e Lauráék szedni pár szemet (rajtunk kívül más zarándokok nem igen ették), vagy amikor birkák mellett haladtunk el, felnevettek-e? Elmeséltem ugyanis nekik, hogy a „be-e-e” = „in”, avagy befogadjátok-e X.Y.-t? A birkák meg mindig felelnek, hogyne.

Számtalan jele van annak, hogy az utolsó 100 km-re értünk. Megjelentek a cheaptouristok hordái. Az utolsó 100 km-re már kiadják a compostelát, de sokan még ettől a távtól is félnek, hogy rendes hátizsákkal tegyék meg. A bárban, ahol reggeliztünk, két melegítős-sportcipős nő a többiekre várt – még gondoltam is, hová mennek így munkába az egyébként mindig jólöltözött spanyolok, hétfő reggel. Aztán megállt egy kisbusz, sok hozzájuk hasonló ugrott ki belőle, pakolásztak egy darabig a csomagtartónál, és a nagy kofferből előkerültek a könnyű zsákok. Aznapi élelemmel, esőkabáttal – max 2 kg.
A csapatuk egy része minket követett, de aztán Gabival egy kereszteződésnél megálltunk, hogy bevárjuk barátainkat. A cheaptouristok hordája egy emberként torpant meg, és fél percig tanakodtak, most merre tovább. Aztán csak meglátták az óóóóriási nyilat szemközt. Az lesz az, mondta egy férfi, aztán bizonytalanul elindultak. Az olcsó zarándokok nem köszönnek, nem barátkoznak, csapatban mennek. Zavarban vannak, és azt hiszik, ha csak egymással beszélnek, láthatatlanok maradnak.

A redondelai albergue
A redondelai szálláson éppen csak jut helyünk, sok az új arc – köztük két portugál fiú, akik Mos után előztek le minket, és mikor kutyafuttában kiderült, hogy magyarok vagyunk, egyikük közölte, „koszonom”. Ezen az úton mindenki tud magyarul? Ők is ott voltak Redondelában, de a társa új bakanccsal kezdte a túrát, és egy nap alatt legyalulta a bőrt a lábáról a cipő… Legközelebb már csak egyedül láttam viszont a fiút, akinek egy lengyelországi Erasmus ösztöndíj idején volt magyar barátnője.

Délután a gyógyszertárban valami köptető félét vadásztam Gabinak, egyre rosszabbodott a megfázása. Akár vehettem volna valamit magamnak is, elkövettem azt a hibát, hogy ettem egy gombóc fagyit, és másnapra bedurrant a torkom. Sokan betegek egyébként körülöttünk, egy spanyol lány reggel teleköhögte az egész mosdót fogmosás közben. Úgy látszik, náluk nem szokás a szájuk elé tenni a kezüket. De mindegy, ez már csak az utolsó baciluscsepp lehetett a pohárban.

A berlini fal egy darabja

Szőlőtőkék a város szívében




Az egyik viadukt a sok közül

Korán kezdik

Közérdekű: a mosi alberguében is akad jó pár emeletes ágy, kb. 30 fős lehetett talán, a falu nagyon kellemes, egy kisebb kaptató után bukkanunk a(z ott jártunkkor rendkívül mocskos) szállásra. A kulcsot, pecsétet a szemközti kocsmában adják – áthaladóknak is.
A redondelai albergue hamar megtelik a frissebb, gyorsabb „százkilométeres zarándokok” miatt, egyébként 42 férőhelyes, az ágyak meglehetősen szűkösen vannak elhelyezve. A város nagyon szép (viaduktok, parkok, sikátorok), érdemes körbejárni, sőt, strandja is akad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése