2011. augusztus 6., szombat

Szegények és gazdagok

A portói vasútállomás előcsarnoka
Az azulejókkal fedett vasútállomás előcsarnokában két virágárus vigyorogva nézte, mint húzzák fel magukra a láma külföldi zarándokok (mi) a poncsóesőkabátokat, egy idegen nő még segíteni is próbált, de inkább csak rossz irányba húzogatta a holmim.

A szállásra tartva útba esik a turista információs bódé (továbbiakban i), szerzünk térképet, amin nem csak a szállást, de a holnapi, Portóból kivezető utat is bejelölik nekünk.
Kilátás a szállásról
Mivel a vonaton rövid ideig tartó, szaggatott alvásom alkalmával ráültem a szemüvegemre, deformálódott a szára. Az első portói optikában ingyen és bérmentve – még angolul is beszélve – helyrehozták.

Mire az állomástól az egyébként néhány utcányira lévő szállásunkra értünk, a poncsó által nem fedett lábszáram és cipőm csurom vizes lett a szakadó esőben. Még a nyakamnál is befolyt a hideg lötty. Délben foglaljuk el a költőkhöz és írókhoz dedikált youth hostel JackKerouac nevű négy ágyas szobáját, és onnantól fogva már egészen jól érzem magam. Főleg, hogy az időjárás jelentést látva még aznap délutánra derült napos időt jósolnak.

Kora délután aztán nyakunkba is vesszük a várost, néha még szemerkél, de már látszik, hogy a napsütés kiütéses győzelmet arat a fellegeken. Néhány (extrán tömény, friss és olcsó) sütemény után kialvatlan rosszkedvem is jobbra fordul, a szállással szemközti bárban egy félreértés folytán méregerős kávét iszunk.

A Sé katedrálisban kiváltjuk zarándokútlevelünket, és megkapjuk első pecsétünket is.

Portó a kettősségek városa, egyik pillanatban a szintén azulejókkal burkolt gótikus kerengőben, és a kiállítótermekben ámuldozunk, aztán néhány utcával lentebb hirtelen valamiféle gettóban találjuk magunkat.



Szemközt az elhagyatott házak egyike


A katedrális belülről


Azulejók minden mennyiségben
Tiszta vizet nylontasakban az ajtófélfára - és nem jönnek be a legyek. Legalábbis a portugálok szerint

Nem túl kellemes utca
 
Valaki mókás kedvében volt




A gettó után felkapaszkodunk egy lépcsősoron, amely átbújik az Eiffel tervezte híd alatt. A villamosokra is figyelünk, miközben a hídon átkelünk a borospincék uralta túlpartra; nem felejtek el fotózni:
Az egykori épületek váza még kirajzolódik a futónövények alatt

Csendélet


Az éttermek sora


Onnan jöttünk

Tipikus

A borszállító hajók

A Sandemanhoz érve lecsüccsenünk, könnyű előételeket fogyasztunk borkorcsolyaként, vinho verdét, a "zöld bort" isszuk, és rozét. A sétányon később egy szórólaposztogató, kedélyes fazon szó szerint beterel minket egy másik pincébe, fel sem ocsúdunk, és már angol nyelvű tájékoztatást hallgatunk a portói borok készítéséről. Mindössze három euró a borkóstolás a végén, vagy pedig vehetünk egy palackkal – utóbbit azonban aligha fogyasztanánk el még ma, egy kissé édes az ízlésünknek a nedű, cipelni pedig nem fogjuk. Jó utat kívánnak nekünk, mikor kiderül, a Caminóra vállalkozunk.



Körbejártunk egy pincét



A borkóstoló

Képeslapokat is veszünk, nem sejtve, hogy csak napokkal később adjuk őket postára. Gabit megtörtem, és megveszi a hűtőmágnest is, amit aztán én cipelek Santiagóig. A további szuvenírgyűjtést megállom.



A nap végén megállapítjuk, hogy nem maradnánk még egy napot Portóban, mert bár szép, valahogy van benne valami depressziós érzet. A szép részekkel összeöntött, düledező, elhagyatott házak, a szemét az úton, a kövér, pofátlan sirályok hada (gúnyos kacajukkal, és mindent ellepő guanójukkal).


Az éttermekben kéretlenül hozott, borsos áron felszámolt „üdvözlőfalat” sem nyer meg, a gyalogosokkal teli, szűk rakparton autók is közlekednek, kedvesen pöfékelve mindenki orra alá.

De ami szép, az szép. Az azulejók, azaz a csempék mindenütt, és az emberek is – ha nem egyes lehúzó éttermek felszolgálói – hihetetlenül kedvesek. Egy-két alapszót tanuljunk meg, és rögtön vigyorogni fognak.



A nap végén Gabival még iszunk egy café con lechét (a portugál nevét még nem jegyeztük meg) egy kis bárban, a lemenő nap fényében fürdő, csempézett templom egy részletéről gyors vázlatot készítek. Majd kifestem, amint lesz alkalmam. Nem akarom hiába cipelni a két köteg, kis méretű akvarellpapírt, sem a festéket és az ecseteket: minden nap legalább egy képet be akarok fejezni. Ha úgy tetszik, ez a vállalásom az úton.

Holnap kezdődik a Camino Portugués.

Este, a szálláson nem találom a kagylót, amit még előző évben Kata, testvérem barátnője kötött a zsákra, én meg még otthon, a repülőút miatt levágtam róla és eltettem biztos helyre (később otthon megtaláltam). Fura, de ennek a zsáknak immár ez a negyedik Caminója.

Közérdekű: Portóban továbbra sincs albergue, szállást valamely youth hostelben vagy hotelben találhatunk, interneten előre lefoglalni ajánlatos.
Credentialt a Sé katedrálisban lehet szerezni, rögtön annál az asztalnál, ahol jegyeket is árusítanak a gótikus kerengőre és a hozzá tartozó kiállításra. Érdemes megnézni, sőt, egy napot Portóban városnézéssel tölteni. Az éttermekben – legalábbis a rakparton, a katedrális felőli oldalon – kérés nélkül hozzák a méregdrágán felszámított „üdvözlőfalatot”. Szemközt a Sandemannál viszont teljesen korrekt volt minden.
A vinho verde („zöld bor”) lehet vörös és fehér; szénsavas, könnyű és száraz, mintha fröccsöt innánk. Az édes borok kedvelői a portói borok közül válogathatnak – a több évtizede érlelt tételek közül csak akkor, ha nagyon mélyre nyúlunk a pénztárcánkba…
Helyi specialitás a káposztaleves, mi több helyen is ettünk, valahogy a túra után mindig jól jött egy kis meleg folyadék.
A köszönöm két alakja: obrigado, ha fiú vagy, obrigada, ha lány vagy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése