2011. augusztus 10., szerda

Szökés az Alcatrazból

4. nap Barcelos – Lugar de Corgo (Casa Fernanda) kb. 22 km


Eredetileg úgy terveztük, hogy nem kelünk korán, nem akarunk részt venni semmiféle „versenyfutásban”, mint amibe az Északi úton belekényszerültünk, ehelyett akkor vágunk neki, amikor akarunk. Nem számít az sem, lesz-e szállásunk, odaérünk-e bárhová „időben”, tető biztosan akad a fejünk fölé.

Csakhogy a déltől kezdődő forróság áthúzta számításainkat. Egyszerűen megérte teljes sötétségben, hat órakor kelni. Amikor óvatosan nekiláttunk a pakolásnak, rápillantottam a német lányra: az ágya már üres volt. Kivittük a zsákokat az előtérbe, és akkor láttam, hogy Andrea már majdnem útra készen áll. El is köszöntünk.

Gabival fogmosás után az előtérben vártunk barátainkra – barátnénk nagyon tündéri volt, reggel kipakolt, majd bepakolt mindent a zsákjába, legalábbis kívülről így tűnt –, amikor egyszer csak visszajött Andrea. Hogy kell kimenni a nagy, udvari kapun, kérdezte. Hát, biztos nagyobb erőt igényel a kilincs, vagy ilyesmi.

Tévedtünk.

Koradélután egy nő pecsételt nekünk, aki kinyitotta a szállást. Délután, amikor a holland fickón, Andreán és négyünkön kívül még két portugál bringás beesett, egy férfi jött pecsételni. És nem hagyta ott a kulcsot az asztalon. Vagy akárhol. Átkutattuk az egész szállást, de kulcsot nem találtunk.

Talán nem véletlen
Elkezdtük nézegetni a kerítést, ami fejmagasságig kőből, afelett vasrácsokból állt (miután megbizonyosodtunk róla, hogy a mosdó ablakain lévő rácsokon nem férünk át). Az egyik helyen hiányzott a húsz centi hosszú hegyes része. Fél órával később – miközben barátunk az egyik szárítókötelük segítségével sorra átemelte a zsákjainkat az addigra a kerítésen átmászott Gabinak, megjegyeztem Andreának, hogy lehet, éppen ezért hiányzik onnan a tüske. Mert ott – egy átlagos testalkatú – peregrina is át tud kelni, ha úgy adódik.

Közben a város még aludt
Mikor már mind odaát voltak a többiek – barátunk várakozott a magasban –, még visszamentem a dormitóriumba, hogy megkérdezzem, akar-e még jönni valaki, segítsünk-e zsákot átemelni a rózsabokrok felett. Pim jött szembe, akkor kelt. Mondtam neki, hogy be vagyunk zárva. Mire ő: á, semmi gond, majd csak 7-kor indul. Mire én: ööö… 9-kor nyitnak… (Gabi ezt tudta meg a hajnalban munkába szivárgó önkéntes tűzoltóktól – az utca végéből láttuk a mozgolódást a címer alatt. Azért egy létrát adhattak volna. Azon is viccelődtünk, lehetnénk olyan galádok, hogy kihívjuk őket a vészhívón…) Pim is velünk tartott.





Azt hiszem, nekik más fogalmaik vannak ezekről a jelekről, mint nekünk
A két portugál bringás a 9 órás nyitást választotta, és visszafeküdt, mi pedig bő másfél órás késéssel a tervezetthez képest nekivágtunk az aznapi etapnak. Pim és Andrea hamar eltűnt, mi az első nyitva tartó bárban ittunk egy cafe on lechét az ijedtségre.


Az aznapi guide azt írta, hogy amíg a városból ki nem érünk, több bárt is találni, és valóban így van, csakhogy utána egy sincs, jó 7-8 km-es szakaszon át csak erdő. Kutak akadnak.

A tameli albergue recepciója


A tameli alberguében épp takarított az hospitaleró, kaptunk szép pecsétet, mielőtt a fiúkat bevárva továbbmentünk. Láttuk az út legmagasabbra nőtt eukaliptuszfáját, ami mamutfenyőnek képzelte magát.





Délben ismét éreztük, hogy megsülünk, az utolsó néhány kilométer a tegnapihoz képest ugyancsak nehézkes, ráadásul egy bár megtévesztő táblákat rakott ki. 300 méter, előre a jelzett úton. Már csak 100. Útkereszteződés, és következett a dilemma:



Újabb 100 méterrel lefelé, a jelzett utat elhagyva ott várt a frissítőállomás. Balra is volt egy, de oda nem lehet rendesen kiülni. Érdemes jobbra fordulni. Töltekezés után vágtunk neki az utolsó kilométereknek Fernanda házáig, remélve, hogy otthon lesznek.

Casa Fernanda
Otthon voltak.

És most Fernandáról, és arról, miért ne menjen tovább aznap senki Limába.

2010-ben öcsém és barátnője itt szálltak meg néhány másik zarándokkal együtt, és most arra kért, az akkor este készült két közös fotót vigyem el Fernandának. A füzetembe tettem a képeket, amin beazonosítottam a házaspárt, akik minden áldott nap zarándokokat vendégelnek meg, és ezért semmit sem várnak, csak egy kellemes beszélgetős estét, és a vendégekre bízott mértékű adományt.

Zarándok-terasz. Balra a faház bejárata
Az udvarban felhúztak egy faházat (kizárólag adományból!), két mosdó, luxemburgi donációknak köszönhető légkondi (aminek másnap a többiek megfázást köszönhettek), bájos, színes ágytakarók a kilenc fekhelyen. Jacinto, a férj volt otthon, amikor betoppantunk, és magától értetődően kínált minket sörrel, vízzel, szörppel, kinek mi tetszik. Ismerősök kerültek elő a konyhából: Pim és Andrea is csak idáig jött, köszönhetően annak, hogy előző nap meséltem nekik erről a helyről.

A dormitorium

Fernanda háza ugyanis nem hivatalos albergue, pecsétjük sincs, csak rajzolnak egy házikót a credentialba. Jacinto Pimre, mint rangidősre bízta a házat (tárva nyitva!), hogy majd Fernanda 4-kor jön, szolgáljuk ki magunkat a hűtőből, ha kell sör, ő most elmegy dolgozni. Míg a tündéri háziasszony meg nem érkezett – és át nem adhattam neki a fényképeket –, összebarátkoztunk Andreával és Pimmel. Angolul beszélgettünk, a legkülönfélébb dolgokról. Pim nem csak pecséteket gyűjt az úton, de kifejezéseket is, az egészségedre kimondhatatlan volt ugyan, de különösen tetszett neki. Én is megtanultam hollandul a köszönömöt, a hogy vagy azonban nekünk kiejthetetlen. Pim viccelődött is, hogy a második világháború alatt olyan szavakat kellett kimondaniuk a gyanús személyeknek, amiben szerepelt ez a furcsa torok-orr hang. Ha nem tudta kimondani, egyből tudták, hogy német kém. (Hát persze.)

Fernanda érkezésekor felbolydult egy kicsit a ház, elérzékenyült a fotókat látva, beazonosította a zarándokokat, és azt mondta, az egy különleges este volt – pedig ők aztán minden nap elszállásolnak valakit. Hogy miként indult ez az egész? Kérdezze meg mindenki tőle, aki csak arra jár. A helyi tévének nem mondta el, de személyesen szívesen beszámol róla.

Nem hagyta, hogy segítsünk vacsorát készíteni, teríteni – az asztalra ezerféle étel került a ház boraival (a fehér vinho verde jó volt, a vörösök nem jöttek be), előkerült Fernanda rozmaringos snapszkotyvaléka is. Bizarr…

Beállított két önkéntes, akik elvileg nekik segédkeznek, és akik tavaly zarándokoltak ezen az úton. Őket is asztalhoz ültették, és addig maradtak, míg mi nyugovóra nem tértünk.

Casa Fernanda – the best albergue.

Közérdekű: Nem tudom, mennyire általános gyakorlat, hogy Barcelosban bezárják a nagy kaput, előző este bizonyosodjunk meg róla, hogy a kulcsot a szálláson hagyják.
Barcelost elhagyva nincs több bár. 1-2 helyen iható vízű kút esik útba, de egyébként kb. 8 km-en át nincs élelemvásárlási lehetőség, erre készülni kell.


A Barcelos – Ponte de Limába tartó útszakasz megbontható Tamelben (szép, új albergue!), de ez nagyon közel van Barceloshoz (kb. 11 km), vagy pedig Lugar do Corgónál: Fernanda háza (Casa Fernanda) nem hivatalos szállás, mégis az egész út legjobb alberguéje. Ez nemzetközi megállapítás. Kilenc férőhelyes a faház, de Fernanda a saját házukban is elszállásolja a fáradt zarándokokat, ha a faházban nincs már hely. Donativós, igazi camino-életérzés: egy család befogadja a zarándokokat minden áldott nap. És Fernanda főz. Nem szabad kihagyni.

Egyenesen tovább a kápolna mellett
22 km-rel Barcelos után található; amikor áthaladunk az országúton, jobbról lesz egy kis kápolna, onnan még kb. másfél km-t kell gyalogolni.

A Camino pontosan a ház előtt halad el, semerre sem kell letérni a jelzett útról. A helységnév (Lugar do Corgo) tábláját itt se keressük, a házat néhány felakasztott cipő és a „Casa Fernanda” tábla jelzi, a kertkapu nyitva volt, amikor megérkeztünk.

1 megjegyzés:

  1. Köszönjük a leírást, egy családtagunk most jár erre, annyira jó, hogy követhetjük az útját! Gyönyörűek a fotók, a festmények és rajzok is. Nagyon köszönjük!
    Az ember szinte kedvet kap útra kelni!

    VálaszTörlés