2011. augusztus 14., vasárnap

Távolságok

8. nap Tui – Porinho kb. 15 km


Bár Rubiaesben még azt terveztük, hogy egyik este mi, magyarok főzünk magyar kaját (amihez Barbel csatlakozott volna valamilyen német étellel), be kellett látnunk, hogy ez elmarad: Lauráék egy nappal előbb Santiagóba akartak érni (csütörtökön), míg mi csak péntekre terveztük az érkezést. Ők akkor már repülnek is haza. Egy napunk maradt, hogy nagyjából együtt haladjunk, és beszélgessünk – az Északi úton erre jóformán egyáltalán nem volt lehetőségem, így ez az élmény, hogy idegenekkel idegen nyelven ennyit kommunikáljak, és jól érezzem magam velük, teljesen új volt. Laura már most hiányzik, és kicsit attól félek, hogy Pimet és Andreát is elveszítjük, mert sokkal gyorsabbak mint mi – aligha maradnak Porinhóban.

Út közben elgondolkodtam, melyik lehetett az a szakasz, amit tavaly testvéremék annyira utáltak, a nap végén rájöttem, hogy ez. Porinho előtt pár kilométerrel nagyon sokáig iparvidéken visz át az út, és előtte sem sokkal szívet melengetőbb (bár van erdei rész is). A nyílegyenes országút mellett kietlen a táj, egyik oldalt végtelen autóparkoló és kiégett fű, másik oldalon áthatolhatatlan sövény, aminek egyetlen előnye, hogy van hova beszaladni kis dolgot végezni.


Vagy ez hat vissza a lélekre, vagy pedig csak egyszerűen elérkeztünk a Camino érzelmi szakaszához. A különbség csak az, hogy mivel az egész Portugál út rövidebb, mint a klasszikus Francia és az Északi, így a legnehezebb érzelmi szakasza is hamarabb véget ér. Ez persze nem von le abból, hogy az a néhány nap nagyon nehéz. Látom másokon, és közben nekem is meg kell küzdenem a magaméval. Nem olyan, mint az első úton, össze sem lehet hasonlítani. Laura is így volt vele, és ő is látta a testvérén.

Az első és egyben sokáig az utolsó bárt nehezen találjuk meg, mert nem az út mentén nyitott – kertvárosi házak szövevényében kutatunk utána a táblák alapján. Autósok jönnek időnként, vagy a házakból kiabálnak ki: kamínyódeszántiágó! És mutogatnak, hogy visszafelé, visszafelé! Tudjuk, tudjuk, mandzsáre, mondom végül olaszul, és emelem a számhoz a kezem, hogy csak reggelizni szeretnénk valahol.

A furcsa, első és egyben sokáig az utolsó bárban kora reggel bort isznak a spanyolok csirkepörkölthöz, ezen még Fabio is megrökönyödik, mi meg jót mulatunk.

Rövid, szemerkélő eső és viharoszlató durranások tarkítják az utat, míg nem csökken a tengerszint feletti magasság, és a nap második felében végig az említett kietlen tájon haladunk. Fabio beült egy helyre Moto GP-t nézni, mi tovább haladunk.




Porinhóban elválik az út és a szállás felé tartó letérő, míg Laurával búcsúzkodunk, újabb ismerős arcok érkeznek, és tőlük is elköszönünk. Thomas, egy német srác kérdi is: ma csak ennyi? Ez a Camino! (Na nem mintha ők egy nap alatt olyan sokat mennének). Szinte mind továbbhaladnak a hét kilométerrel távolabbi Mosba, ismerős arcok alig maradnak – nyelvi korlátok miatt pedig velük is csak egymásra mosolyogni tudunk. Ráadásul innen indul útnak sok-sok száz kilométeres zarándok is, Tuiban pedig, amikor elhaladtunk egy magánalbergue mellett, láttuk, amint egy srác egy kocsiba pakolja hatalmas zsákját. Rubiaesben 1 euro/km-ért hirdették a csomagszállítást – vajon hányan veszik igénybe?

Ha a hangulat eddig is nyomott lett volna, az eső és a hideg rátesz egy lapáttal: a ciklon megérkezett Porinhóba.





A szállás nem rossz egyébként, csak az eddig megszokottakhoz képest koszos. A soros hospitalera nem szeret takarítani, még a műanyag-papír ágybugyikat is flegmán adja át, és csak kézjelekkel mutogatja, hol kell felmenni a dormitoriumba.


A porinhoi albergue

Délután, amikor az eső egy kis szünetet tart, Gabival besétálunk a „központba”. Ismét áthaladunk a vasúti síneken, és megállapítom, hogy ezen a vonalon mentünk Portóba napokkal ezelőtt. Mintha évek teltek volna el azóta…

A belváros némely lepukkant háztól eltekintve egész kellemes, szép időben még vonzónak is tűnhet, neoromán polgármesteri hivatal uralja a hosszúkás főteret, ahol már kezdenek kinyitni a kocsmák.

Itt is elképesztőek az erkélyek
A kápolnában feketerigó fiókára bukkanunk az egyik, feketébe öltöztetett női szent szobor mögött, a falhoz összekotort művirág szeméthalom tetején. A fióka szülei bejárnak hozzá a templomba etetni, vicces látvány, ahogy a padsorok között ugrálnak a madarak.

Feketerigó menhely


Itt is menő a "tini vámpírregény"
Estére már négyesben ülünk be egy nagyon kellemes étterembe, ahol az étel is kiváló. A szomszéd asztalnál egy idősebb nő a társait várja, szája a botoxtól háromszor akkora lehet, mint eredeti állapotában.

Remélem, holnapra Gabi is meggyógyul végre, mert Fernandáék légkondija óta kínlódik a lázzal, megfázással. Engem eddig szinte minden elkerült, csak a derekam fáj.

Önkiszolgáló pecsételő
Közérdekű: Spanyolországba átérve megváltoznak némileg a szokások, ételek, az órát ismét át kell állítani (mi is azonos időzónában vagyunk velük). Végre kapni nagy spanyol szendvicset, a bocadillót, és a tortillát is. Reggelire nagyszerű zarándokmenü egy kis cafe con lechével.

A jelek már nem olyan szépen követik egymást, mint Portugáliában, a festések kopottabbak és gyérebbek, több helyen felváltja a nyilakat a kagyló. Különösen hajnalban és szürkületkor kell figyelni erdőben, szűk utcákon egyaránt. A porinhói szállás tágas. A városban több étterem és bár működik, netkávézó is akad.

A polgármesteri hivatalt követően a főutcán továbbhaladva kell letérni a szállás irányába. Át kell menni a síneken, aztán egy kisebb folyócska felett a hídon, és rögtön a parton balra lesz a szállás. Ugyanígy vissza is kell majd gyalogolni reggel (úgy 300 métert), és balra kanyarodva folytatni az utat a főutcán.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése