2011. október 15., szombat

Ki mehet az El Caminóra?

Száradnak a nedves ruhák

Sokan aggódnak, hogy túl idősek az úthoz, vagy nincsenek a megfelelő kondícióban. Hetven felettieket is látni az úton, sőt, olyat is, akinek szemmel láthatólag gondja volt a lábával (az egyik fel volt dagadva, a másikon csúnya véraláfutások látszottak), mégis gyorsan haladt. A Caminóra fizikailag felkészülni lehetetlen (olasz zarándoktárs mesélte, hogy látott kidőlni és hazautazni egy izompacsirtát), de azzal már tettünk valamit a cél érdekében, ha naponta néhány km-t gyalogolunk (pl. munkahelyre), betörjük a túracipőt legalább két hónappal előtte, hogy nekivágnánk.

Párosan, csapatosan vagy egyedül? Valahol azt olvastam, akik többen mennek, készüljenek fel rá, hogy a Camino a kapcsolat próbájává válhat. Ez – legalábbis az első úton – teljes mértékben így van, akár barátságról, akár közelebbi viszonyról van szó.

Sokan mennek egyedül, és mégis, csak az lesz magányos, aki magányos akar lenni. Ha beszélünk németül, angolul, spanyolul vagy franciául, mindig lesz valaki, akivel válthatunk pár szót. A helyiek készségesek, segítőkészek: az autós megáll, és harsányan kiabálva mutogat, ha rossz irányba tartunk, a vonatvezető tülköl, és ha integetsz a határőröknek Valenca és Tui között, mosolyogva visszaintegetnek.

Egyedül menni azonban más, mint ismerősökkel. Még ha találkozunk is honfitársunkkal, rájövünk, hogy nem vagyunk összekötve, és szinte mindenkinek más a tempója. Közbejöhetnek váratlan események vagy csak egy vízhólyag, és máris ismeretlenek között találjuk magunkat a következő szálláson. Elmaradoznak, lehagynak a megszokott arcok. Aki egyedül megy, az sokkal tudatosabban megy, mert magára van utalva. Figyelnie kell a jeleket, nincs társ, akivel megbeszélhetné, hogy megálljon-e pihenőre, mennyi van még hátra…

Közbiztonság. Spanyolországban (és Portugáliában) nyáron később sötétedik, de később is világosodik. Sok zarándok már ötkor (!) felkel, mások hatkor, és hét óra előtt rendszerint a többség már úton van. Nos, hétkor még sötét van. Olykor külvárosokban vagy lepusztult falvakban, erdőkön át visz az út. Aki nem érzi biztonságban magát, igyekezzen zarándoktársakkal tartani a tempót addig a néhány km-ig, míg meg nem virrad, vagy induljon később (bevállalva a déli meleget). Soha ne aludj a szabad ég alatt, és nem csak az eső vagy az éjszakára igencsak lehűlő levegő miatt. Míg alszol, felvághatják a hálózsákot, és csak reggel veszed észre, hogy eltűnt a pénzed. Ne bízd idegenre a csomagod nagyvárosban; zarándoktársakra viszont alapvetően számíthatsz. Ha nincs hely az alberguében, inkább fizess 15-20 eurót egy hostelben – nem érdemes kockáztatni. Az ár majd visszajön más napokon, donativós és olcsó szállásokon, supermercadóban vett élelmen menu del día helyett.

Egyébként rémtörténeteket nem hallani, a közbiztonság nem rosszabb vagy jobb, mint nálunk. Sokan vannak úton, és valaki mindig segít a legváratlanabb helyzetekben is. Sőt, észre fogod venni, hogy milyen sokszor segítesz te magad másokon.

A Camino mindenkinek mást mond, mindenkinek más a nehéz. A fájdalom a vállban, hátban, a vízhólyag miatt, vagy egyszerűen hiányoznak a szeretteink. Volt, akit rosszul érintett, hogy a barátai alig írogattak neki vissza, ha nagy néha üzenni tudott nekik az interneten. Mást a horkolás zavar, vagy hogy nincs melegvíz, hogy nem száradtak meg a ruhák, amiket napok, sőt, hetek óta kézzel mos, ám egy idő után így is, úgy is büdösek maradnak… Valakit megtör egy kisebb emelkedő, vagy egy végeláthatatlan, kietlen, nyílegyenes út. Aztán mégis továbbmegy, mert nem állhat meg az erdő vagy a sivatag közepén. Rossz ételt, vizet ivott, és elkapta a hasmenés (egyébként, akinek nem bírja a gyomra, csak megérkezés után kísérletezzen inkább a tengeri herkentyűkkel), megfázott, és most lázasan botorkál, napokig esik az eső, és nincs fény, vagy éppen tűz a nap… Esetleg mindez együtt.

Mindenki másként éli meg.

Óceánra néző albergue, kellemes nyári szellő egy tűző nap után, az első reggeli cafe con leche (tejeskávé, grande) bocadillóval (szendvics), este a közös vacsora után elkortyolt bor; ismerős arcokkal találkozás napok múltán, amikor már nem is számítottál rájuk, és mind külföldi, és csak a mosoly nyelvét beszélitek. Az út széléről tépett, elmorzsolt menta illata az ujjadon, a csökkenő számok a kilométerköveken…

Mindenki másként éli meg.

Így, a második Caminóval is a hátam mögött azt mondom, nem várhatjuk az úttól a problémáink megoldását. Van, aki még több kérdéssel jön haza. Egy biztos azonban: ha akarjuk, ha egy kicsit is nyitottak vagyunk, ha keveset beszélünk a belső történésekről, ellenben inkább megéljük az utat és a bennünk önkéntelenül zajló folyamatokat, megváltozunk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése