 |
| Száradnak a nedves ruhák |
Sokan aggódnak, hogy túl idősek
az úthoz, vagy nincsenek a megfelelő kondícióban. Hetven felettieket is látni
az úton, sőt, olyat is, akinek szemmel láthatólag gondja volt a lábával (az
egyik fel volt dagadva, a másikon csúnya véraláfutások látszottak), mégis
gyorsan haladt. A Caminóra fizikailag felkészülni lehetetlen (olasz zarándoktárs
mesélte, hogy látott kidőlni és hazautazni egy izompacsirtát), de azzal már
tettünk valamit a cél érdekében, ha naponta néhány km-t gyalogolunk (pl.
munkahelyre), betörjük a túracipőt legalább két hónappal előtte, hogy
nekivágnánk.
Párosan, csapatosan vagy egyedül?
Valahol azt olvastam, akik többen mennek, készüljenek fel rá, hogy a Camino a
kapcsolat próbájává válhat. Ez – legalábbis az első úton – teljes mértékben így
van, akár barátságról, akár közelebbi viszonyról van szó.
Sokan mennek egyedül, és mégis,
csak az lesz magányos, aki magányos akar lenni. Ha beszélünk németül, angolul,
spanyolul vagy franciául, mindig lesz valaki, akivel válthatunk pár szót. A
helyiek készségesek, segítőkészek: az autós megáll, és harsányan kiabálva mutogat,
ha rossz irányba tartunk, a vonatvezető tülköl, és ha integetsz a határőröknek
Valenca és Tui között, mosolyogva visszaintegetnek.
Egyedül menni azonban más, mint
ismerősökkel. Még ha találkozunk is honfitársunkkal, rájövünk, hogy nem vagyunk
összekötve, és szinte mindenkinek más a tempója. Közbejöhetnek váratlan
események vagy csak egy vízhólyag, és máris ismeretlenek között találjuk
magunkat a következő szálláson. Elmaradoznak, lehagynak a megszokott arcok. Aki
egyedül megy, az sokkal tudatosabban megy, mert magára van utalva. Figyelnie
kell a jeleket, nincs társ, akivel megbeszélhetné, hogy megálljon-e pihenőre,
mennyi van még hátra…
Közbiztonság. Spanyolországban
(és Portugáliában) nyáron később sötétedik, de később is világosodik. Sok zarándok már
ötkor (!) felkel, mások hatkor, és hét óra előtt rendszerint a többség már úton
van. Nos, hétkor még sötét van. Olykor külvárosokban vagy lepusztult falvakban,
erdőkön át visz az út. Aki nem érzi biztonságban magát, igyekezzen
zarándoktársakkal tartani a tempót addig a néhány km-ig, míg meg nem virrad,
vagy induljon később (bevállalva a déli meleget). Soha ne aludj a szabad ég
alatt, és nem csak az eső vagy az éjszakára igencsak lehűlő levegő miatt. Míg
alszol, felvághatják a hálózsákot, és csak reggel veszed észre, hogy eltűnt a
pénzed. Ne bízd idegenre a csomagod nagyvárosban; zarándoktársakra viszont
alapvetően számíthatsz. Ha nincs hely az alberguében, inkább fizess 15-20 eurót
egy hostelben – nem érdemes kockáztatni. Az ár majd visszajön más napokon,
donativós és olcsó szállásokon, supermercadóban vett élelmen menu del día
helyett.
Egyébként rémtörténeteket nem hallani,
a közbiztonság nem rosszabb vagy jobb, mint nálunk. Sokan vannak úton, és
valaki mindig segít a legváratlanabb helyzetekben is. Sőt, észre fogod venni,
hogy milyen sokszor segítesz te magad másokon.
A Camino mindenkinek mást mond,
mindenkinek más a nehéz. A fájdalom a vállban, hátban, a vízhólyag miatt, vagy
egyszerűen hiányoznak a szeretteink. Volt, akit rosszul érintett, hogy a
barátai alig írogattak neki vissza, ha nagy néha üzenni tudott nekik az
interneten. Mást a horkolás zavar, vagy hogy nincs melegvíz, hogy nem száradtak
meg a ruhák, amiket napok, sőt, hetek óta kézzel mos, ám egy idő után így is,
úgy is büdösek maradnak… Valakit megtör egy kisebb emelkedő, vagy egy
végeláthatatlan, kietlen, nyílegyenes út. Aztán mégis továbbmegy, mert nem
állhat meg az erdő vagy a sivatag közepén. Rossz ételt, vizet ivott, és elkapta
a hasmenés (egyébként, akinek nem bírja a gyomra, csak megérkezés után
kísérletezzen inkább a tengeri herkentyűkkel), megfázott, és most lázasan
botorkál, napokig esik az eső, és nincs fény, vagy éppen tűz a nap… Esetleg
mindez együtt.
Mindenki másként éli meg.
Óceánra néző albergue, kellemes
nyári szellő egy tűző nap után, az első reggeli cafe con leche (tejeskávé,
grande) bocadillóval (szendvics), este a közös vacsora után elkortyolt bor;
ismerős arcokkal találkozás napok múltán, amikor már nem is számítottál rájuk,
és mind külföldi, és csak a mosoly nyelvét beszélitek. Az út széléről tépett,
elmorzsolt menta illata az ujjadon, a csökkenő számok a kilométerköveken…
Mindenki másként éli meg.
Így, a második Caminóval is a
hátam mögött azt mondom, nem várhatjuk az úttól a problémáink megoldását. Van,
aki még több kérdéssel jön haza. Egy biztos azonban: ha akarjuk, ha egy kicsit
is nyitottak vagyunk, ha keveset beszélünk a belső történésekről, ellenben
inkább megéljük az utat és a bennünk önkéntelenül zajló folyamatokat, megváltozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése