Nem keltünk korán, nyolcra
azonban így is elkészültünk, és a közeli téren tébláboltunk a madárvásár
kalitkái között. Pintyek, papagájok minden mennyiségben, színpompás, nálunk
leginkább állatkertben látható példányokkal – csattogtattam is a gépet.
Miután meguntuk a színkavalkádot, a rikító sárga nyilakat követve
elindulunk. Az út megtalálásában az i-ben kapott és bejelölt térkép is segít,
de onnantól, hogy az első nyílra rábukkanunk, nem veszíthetjük el az utat.
Helységnévtáblát egyet sem látunk, mégis érződik, ez már nem Portó. Az egyik faluban hangszórókkal közvetítik a misét, időnként portugál duma, aztán halleluja. A terep könnyű, városi, a járdán menni kényelmes, mert védett az egyébként viszonylag sűrű autóforgalomtól.
Egyelőre nyoma sincs az ipartelepnek, amit a guide jósolt, és ami miatt sokan kezdik az utat Pinheiróban. Gabi egy idő után rájön, hogy a guide útvonala eltér a tisztán és világosan jelzettől. Először arra gondoltunk, alighanem rátévedtünk a part menti útvonalra, de később két, hosszútávos zarándokkal összefutva kiderül, hogy még mindig a Rates-Barcelos vonalon vagyunk, aggodalomra semmi ok.
Az út mentén időnként érik a
szeder, de akkora a por, hogy itt biztosan nem szüretelünk. Talán majd később,
hegyi szakaszokon. Egy kihalt, új építésű lakótelep játszóterén megesszük a
maradék hazait: sonkát, sajtot, kenyeret, aztán jöhet az utolsó 3-4 km Vilar do
Pinheiróig.
Az utcák kihaltak, két bárban is sörözünk, a másodikban alighanem zavartuk valamelyik kerékpáros körverseny közvetítését a sosem hallott kódnyelvünkkel. Egy harmadik bár előtt a főút mentén kisebb tömegbe botlunk, egy ízléstelenül kifestett, ámde mosolygós néni lecsap ránk, és beterel minket: fado est lesz, ami a tradicionális portugál népzene, mondják. Mit ád isten, a kívülről zsúfolásig telt kocsmában éppen a legjobb helyen, a bárpultnál kapunk négy széket egymás mellett. A két gitáros csak jó félóra után kezd pengetni, a kocsma közönsége pedig egymást váltja középütt, az énekes szerepében – később megtudjuk, mind lelkes amatőr fado-énekes. Mi közben a pultnál eszünk-iszunk, a malacfül a többiek által napokkal később is felemlegetődik, én inkább maradok a pulpónál. A hangulat remek, spontán, a szöveget ugyan nem értjük, de a téma nem lehet más, mint halál, szerelem, pikáns vagy éppen szomorú hangvétellel.
A kifent néni később megkérdezi,
hogy tetszett az előadás, majd angolul is szóba elegyedünk az Ausztráliában is
dolgozó helyi erővel, Manuellel. Az ablakából naponta látja az elhaladó
zarándokokat, nekünk is a legjobbakat kívánja, élvezzük ki az út minden
pillanatát. Nos, az első estével ezt biztosan teljesítettük. Közben a rajzaim
(gyors vázlatok és egy festmény a jelenlévőkről) sikert aratnak, kézről kézre
járnak (én meg reménykedem, hogy visszatalál hozzám a vázlatfüzetem), az egyik
rajzot a felszolgáló elkéri, én meg nem tudok ellent mondani neki. Azt
magyarázza, kirakja a falra. Egy idősebb néni is odajön „beszélgetni”, de egy
szót sem értünk belőle, mit akar, mert a gesztusai is teljesen félreérthetők:
elkérni egy másik rajzot? Vagy rajzoljam le őt? Mivel nem értettük, egyszerűen
csak elment, a kommunikációs szakadékot ezúttal nem lehetett betemetni.
 |
| Nem tudom, a tulaj kirakta-e aztán |
A szállásra visszaérve még
belefért egy utolsó üveg bor (adjunk a holnapi macskajajnak), és egy
riki-parti. Ha már raktunk el zsugát…
 |
| A Sta Marinha szállás táblája a Caminón |
 |
| Fado |
