Találkozások

13. nap Padrón – Santiago de Compostela 24 km

A peregrinók még az utolsó nap sem nyughatnak, pedig ha valami Santiagóban biztosan akad, az a szállás. Ötkor ugyanis arra ébredtem, hogy a tök sötétben a fél albergue lázasan pakol, a szomszéd ágyról a pár már eltűzött, és a szembeszomszédok is forgolódnak, aludni már ők sem tudnak. (Németek, az egyik lány előző este a mosdóban kérdezte, már nem is tudom, hányadikként az úton, hogy mi ez a fura nyelv, amit mi beszélünk?).

Immár 20 km alatt

Még valamelyest visszaaludtam, és az előre beállított ébresztő (6.15) előtt egy perccel felébredtem, és fel is keltem. Gabi is ébren volt, azzal fogadott, hogy barátnénk rosszul lett az éjjel a kagylótól (egy idő után már fel sem jött szegénykém a mosdóból). Ekkor még nem tudták eldönteni, végülis gyalog nekivágnak-e pár óra múlva az utolsó 24 km-nek, vagy úgy legyengült az éjszaka, hogy kénytelenek buszra szállni. Borzasztóan sajnáltam, hogy éppen az utolsó nap, sőt, hogy egyáltalán ez megtörtént. Mindenesetre, amíg eldől, mi lesz, Gabi velük marad, és majd Santiagóban találkozunk.

Sötétben, egyedül hagytam magam mögött az alberguét, nagyjából egyszerre Valeriáékkal, ők azonban ezúttal nem siettek, a hídon már el is hagytam őket. Kérdezték, hogyhogy egyedül, mondtam nekik, az olaszokkal találkozok a katedrális előtt.

Az óvárost elhagyva – bár fel-fel bukkan még egy-egy templom és kápolna – külvárosi részre vezet a Camino. Félelmetes egyedül gyalogolni, és megnyugodtam, amikor párszáz méterre előttem egész zarándokcsordát pillantottam meg. Annál is inkább örültem, mert kizárólag a jelekre és magamra voltam utalva – amikor egyedül gyalogolsz, jössz rá igazán, mennyire koncentrálnod kell. Nincs melletted társ, aki figyeli helyetted a guide-ot, vagy a jeleket, hogy észrevegye azt, ami felett te elsiklasz. Sötét van és hűvös, a terep ismeretlen. Ennek is megvan a varázsa, és Gabi egyszer azt mondta, hogy támogatna benne, ha egyedül akarnék Caminózni. Az úton azonban annyi csoda és szépség van (na meg persze nehézség is), amit lépten-nyomon szeretnék megosztani vele – hát minek menjek én egyedül?

A zarándokok a távolban kiváló útjelzőnek bizonyultak, éppen azon a szakaszon mutatták a helyes utat, ahol a jelek eltűntek. Mert hogy Padrónból kifelé menet el lehet veszni. Egy egész csorda jött szembe az országúton, ki tudja, mennyit kerültek, mire rájöttek, hogy nem erre megy az út. Akiket éppen beértem, mutatták nekik, hogy ott a jel szemközt a falon, át kell lépni a vasúti sínek felett. És tényleg. Utána megint jó darabig semmi jel, a hajnali homályban könnyű elszalasztani a nyilakat.

A várost elhagyva – időnként keresztezni kell az országutat – mezők határolta falvakba visz a Camino. Szűk cikk-cakkok a kihalt utcácskákban – szintén nem ad sok biztonságérzetet, már csak az esetleges kóbor kutyák miatt sem. Egy helyütt, egy hosszúkás épületből szüntelen csipogást hallottam. Csirkefarm – gondoltam, benézek az ablakon. Amint megtettem, síri csönd lett odabent, és a csirkék döbbenten és kíváncsian emelgették a fejüket a szokatlan árnyékra. Aztán a dumagép szép lassan újraindult.

Társaságom

Előző nap elolvastam angol nyelvű guide-unkat, és tudtam, hogy kb. féltávnál lesz egy bár. Úgy voltam vele, ott majd tartok pihenőt, addig nem is igényeltem, könnyen haladtam, egyenletes, gyors tempóban. A lábam sem kellett már kímélni (később ki is jött egy vízhólyag), másnap már nem kell gyalogolni. Egy emelkedő után két kóbor kutyába botlottam, egy pillanatra megijedtem, de barátságosak voltak. Utána jó egy kilométeren át követtek, hol elém szaladva, hol mögöttem kullogva, szaglászva a bokrok alatt. Titokban ettem a zsebembe rejtett nápolyiból, nehogy kutyaszemükkel könyörögni kezdjenek érte.

Teo (és az albergue) felé jobbra, tovább a Caminón: balra

Megleltem a bárt, és betértem egy tejeskávéra. Éhséget nem éreztem, így végül bocadillót nem rendeltem. Bennem is bennem volt a félsz, hogy napközben rosszabbodhat a gyomrom: egy falatot én is ettem abból a kagylóból. Amíg ott ültem, beértek idegen zarándokok, némelyek tovább haladtak, mások leültek. Mikor visszajöttem a mellékhelyiségről, Gabiba botlottam. Barátaink végül busszal indultak Santiagóba, ő pedig nagy tempóban utánam. A mai nap neki is teljesítménytúrára lett hangolva. Egymást váltottuk a bárban – tudtam, néhány kilométer, és ismét beér majd. Így is lett, és onnan már együtt folytattuk utunkat.

Az már biztos volt, hogy bőven két óra előtt a célhoz érünk, és kicsit vissza is vettünk a tempóból. A zarándokhordákat így is bőven leelőztük, csak emiatt léptünk ki, mert zavart minket a zaj, amit csaptak. Utolértünk egy idősebb, nagyon, nagyon bájos nénit – meglepően gyorsan haladt –, aki saját bevallása szerint görög származású volt, kitűnően beszélt angolul és rendkívül közvetlenül viselkedett. Egy darabig kellemesen elbeszélgettünk vele. (Olyan volt, mintha ő lett volna a női Gandalf, az örökké úton lévő zarándok, nyakában úgy hat aranyláncon feszület és Madonna, szeme enyhén kifestve, ajka kirúzsozva – mert a nő minden körülmények között nő).

Hat kilométerrel a vége előtt megláttunk egy külvárosi bárt – ez a terület félig-meddig már Santiagóhoz tartozott, afféle új építésű külvárosi rész –, és a bár előtt a székeken Andrea és Pim ücsörgött. A meglepetés kölcsönös volt, legalább fél órát eldumáltunk, és kólát ittunk, Pimnek új szavakat tanítottunk, fotózkodtunk. Közben újabb ismerősök tűntek fel az úton, és egy kilométeren keresztül – miután ismét felkerekedtünk – időnként összeálltak az emberek egy-egy fényképre. Egy ötvenes német fazonnak, akit odahaza elhagyott a felesége (mire hazaért az első Caminójáról), megtetszett a Tortillás néni – amikor meglátta elhaladni a bár előtt (a nő nem vett minket észre), villámgyorsan felkapta a zsákját, és utána rohant. Később Santiagóban is állandóan együtt ücsörögtek a katedrális körül – a bájos az egészben, hogy egyik sem beszélt angolul rendesen, és egyik sem beszélt egyébként a másik nyelvén.

Egy kisebb, eukaliptusz erdővel tűzdelt emelkedőt követően kibontakozik a város. Innen látni a katedrális két tornyát, amit Gózóról három éve nem tudtunk beazonosítani. Négy kilométer volt hátra.

Az ott már Santiago

El sem lehet téveszteni

Az utolsó, immár a városba vezető, több kilométeres, meredek emelkedőn is vitt a lábam, pedig egyre melegebb lett, egyre jobban fájt a vízhólyagom, és a betegség is gyengített. Aztán végre elértük az óváros kapuját, és egy csapásra tudtam, hol járunk. Megnyugodtam, innen már csak pár száz méter, és letehetem a zsákom.

A katedrális előtt aztán még több ismerős tűnt fel: Emilia, Thomas, Heike, aztán a megbeszélt időben az olasz barátaink, Fabio és Laura. A közelben egy nagy olasz zarándokcsoport zenélt, énekelt, mi fotózkodtunk és ölelkeztünk.

Üzenet haza

Az óváros kapuja a Francia út felől érkezőknek

Ez volt az az élmény, ami az Északi út után elmaradt, és amit a Camino Portugués megadott: találkozások idegenekkel, zarándokbarátságok más népek szülötteivel, ölelés és könnyek a katedrális előtt. Itt vagyunk, és igen, Barbelnek igaza volt: egy kicsit mind megváltoztunk megint, azok is, akiknek nem ez volt az első útja.

A zarándokirodában

Megérkezés

Közérdekű: Padrónban található a város nevének eredete, a kő, a Pedrón, melyhez a hagyomány szerint kikötötték a tanítványok azt a hajót, amellyel Jakab holttestét hozták eltemetni Galiciába. Szerencsénk volt, a templom nem csak nyitva állt, de még fel is kapcsolták a villanyt az oltár alatt.

Az étterem nevét nem tudom, ahol sikerült romlott kagylót ennie barátnénknak – de mindegy is. Jobb nem kockáztatni, főleg utolsó nap. Aki nem bírja a tengeri herkentyűket, a kevésbé friss, de még nem romlott állatoktól is rosszul lehet.

Padrónt elhagyva (vissza a hídon!, el a szemközti oldalon rögtön a híd mellett álló, a Pedrónnak is otthont adó templom mellett) figyelni kell a jelekre. Lesz egy másik templom, a kőkerítés mentén kell haladni, majd külvárosi utcákban. Mielőtt felvinne az út egy emelkedőn az országútra, maradjunk lent, és jobbra nézve ott lesz egy vasúti sín. Azokon át kell lépni, és a szemközti falon egy kopott sárga nyíl mutatja az irányt. Az országutat a Camino többször is keresztezi, ezért végső eltévedés esetén az országút szélén (szigorúan forgalommal szemben) haladva előbb-utóbb belebotlunk egy jelbe. Egyébként ez így még talán rövidebb is, mint a jelzett út, csak koszos, büdös, kemény.

Santiago előtt 11 km-rel található Teo, nem mentünk be pecsétért, az útról egy leágazás visz oda, de egyébként már a kereszteződésnél is látható az épület. Testvéremék tavalyi tapasztalata szerint rendkívül koszos, lepukkant egy hely volt.

A "magyarok alberguéje": az Acuario

Santiagóban sok szálláslehetőség adódik, az első i-ben tájékoztatást kaphatunk róluk, magánszállások is bőségesen akadnak, illetőleg „borsosabb” alberguék. Mi ismét a „magyarok alberguéjébe” mentünk, az Acuarióba. Napokkal előtte érdemes szállást foglalni náluk, beszélnek angolul, és ha valakinek szerencséje van, Balázzsal magyarul is egyeztethet időpontot (vele jobbára esti órákban). Csak telefonon lehet foglalni, a szám: 00 34 981 57 54 38

SANTIAGO, MADRID