 |
| A portói vasútállomás előcsarnoka |
Az azulejókkal fedett
vasútállomás előcsarnokában két virágárus vigyorogva nézte, mint húzzák fel
magukra a láma külföldi zarándokok (mi) a poncsóesőkabátokat, egy idegen nő még
segíteni is próbált, de inkább csak rossz irányba húzogatta a holmim.
A szállásra tartva útba esik a
turista információs bódé (továbbiakban i), szerzünk térképet, amin nem csak a
szállást, de a holnapi, Portóból kivezető utat is bejelölik nekünk.
 |
| Kilátás a szállásról |
Mivel a vonaton rövid ideig
tartó, szaggatott alvásom alkalmával ráültem a szemüvegemre, deformálódott a
szára. Az első portói optikában ingyen és bérmentve – még angolul is beszélve –
helyrehozták.
Mire az állomástól az egyébként
néhány utcányira lévő szállásunkra értünk, a poncsó által nem fedett lábszáram
és cipőm csurom vizes lett a szakadó esőben. Még a nyakamnál is befolyt a hideg
lötty. Délben foglaljuk el a költőkhöz és írókhoz dedikált youth hostel
JackKerouac nevű négy ágyas szobáját, és onnantól fogva már egészen jól érzem
magam. Főleg, hogy az időjárás jelentést látva még aznap délutánra derült napos
időt jósolnak.
Kora délután aztán nyakunkba is
vesszük a várost, néha még szemerkél, de már látszik, hogy a napsütés kiütéses
győzelmet arat a fellegeken. Néhány (extrán tömény, friss és olcsó) sütemény
után kialvatlan rosszkedvem is jobbra fordul, a szállással szemközti bárban egy
félreértés folytán méregerős kávét iszunk.
A Sé katedrálisban kiváltjuk zarándokútlevelünket,
és megkapjuk első pecsétünket is.
Portó a kettősségek városa, egyik
pillanatban a szintén azulejókkal burkolt gótikus kerengőben, és a kiállítótermekben ámuldozunk, aztán
néhány utcával lentebb hirtelen valamiféle gettóban találjuk magunkat.
 |
| Szemközt az elhagyatott házak egyike |
 |
A katedrális belülről
|
 |
| Azulejók minden mennyiségben |
 |
| Tiszta vizet nylontasakban az ajtófélfára - és nem jönnek be a legyek. Legalábbis a portugálok szerint | | | |
| |
 |
| Nem túl kellemes utca |
 |
Valaki mókás kedvében volt
|
A gettó után felkapaszkodunk egy
lépcsősoron, amely átbújik az Eiffel tervezte híd alatt. A villamosokra
is figyelünk, miközben a hídon átkelünk a borospincék uralta túlpartra; nem felejtek el fotózni:
A
Sandemanhoz érve lecsüccsenünk,
könnyű előételeket fogyasztunk borkorcsolyaként, vinho verdét, a "zöld bort"
isszuk, és rozét. A sétányon később egy szórólaposztogató, kedélyes fazon szó
szerint beterel minket egy másik pincébe, fel sem ocsúdunk, és már angol nyelvű
tájékoztatást hallgatunk a portói borok készítéséről. Mindössze három euró a
borkóstolás a végén, vagy pedig vehetünk egy palackkal – utóbbit azonban aligha
fogyasztanánk el még ma, egy kissé édes az ízlésünknek a nedű, cipelni pedig
nem fogjuk. Jó utat kívánnak nekünk, mikor kiderül, a Caminóra vállalkozunk.
 |
| Körbejártunk egy pincét |
 |
| A borkóstoló |
Képeslapokat is veszünk, nem
sejtve, hogy csak napokkal később adjuk őket postára. Gabit megtörtem, és
megveszi a hűtőmágnest is, amit aztán én cipelek Santiagóig. A további
szuvenírgyűjtést megállom.
A nap végén megállapítjuk, hogy
nem maradnánk még egy napot Portóban, mert bár szép, valahogy van benne valami
depressziós érzet. A szép részekkel összeöntött, düledező, elhagyatott házak, a
szemét az úton, a kövér, pofátlan sirályok hada (gúnyos kacajukkal, és mindent
ellepő guanójukkal).
Az éttermekben kéretlenül hozott,
borsos áron felszámolt „üdvözlőfalat” sem nyer meg, a gyalogosokkal teli, szűk
rakparton autók is közlekednek, kedvesen pöfékelve mindenki orra alá.
De ami szép, az szép. Az
azulejók, azaz a csempék mindenütt, és az emberek is – ha nem egyes lehúzó
éttermek felszolgálói – hihetetlenül kedvesek. Egy-két alapszót tanuljunk meg,
és rögtön vigyorogni fognak.
A nap végén Gabival még iszunk
egy café con lechét (a portugál nevét még nem jegyeztük meg) egy kis bárban, a
lemenő nap fényében fürdő, csempézett templom egy részletéről gyors vázlatot
készítek. Majd kifestem, amint lesz alkalmam. Nem akarom hiába cipelni a két
köteg, kis méretű akvarellpapírt, sem a festéket és az ecseteket: minden nap
legalább egy képet be akarok fejezni. Ha úgy tetszik, ez a vállalásom az úton.
Holnap kezdődik a Camino
Portugués.
Este, a szálláson nem találom a
kagylót, amit még előző évben Kata, testvérem barátnője kötött a zsákra, én meg
még otthon, a repülőút miatt levágtam róla és eltettem biztos helyre (később otthon megtaláltam). Fura, de
ennek a zsáknak immár ez a negyedik Caminója.
Közérdekű: Portóban továbbra sincs albergue,
szállást valamely youth hostelben vagy hotelben találhatunk, interneten előre
lefoglalni ajánlatos.
Credentialt a Sé katedrálisban
lehet szerezni, rögtön annál az asztalnál, ahol jegyeket is árusítanak a
gótikus kerengőre és a hozzá tartozó kiállításra. Érdemes megnézni, sőt, egy
napot Portóban városnézéssel tölteni. Az éttermekben – legalábbis a rakparton,
a katedrális felőli oldalon – kérés nélkül hozzák a méregdrágán felszámított
„üdvözlőfalatot”. Szemközt a Sandemannál viszont teljesen korrekt volt minden.
A vinho verde („zöld bor”) lehet
vörös és fehér; szénsavas, könnyű és száraz, mintha fröccsöt innánk. Az
édes borok kedvelői a portói borok közül válogathatnak – a több évtizede érlelt
tételek közül csak akkor, ha nagyon mélyre nyúlunk a pénztárcánkba…
Helyi specialitás a
káposztaleves, mi több helyen is ettünk, valahogy a túra után mindig jól jött
egy kis meleg folyadék.
A köszönöm két alakja:
obrigado,
ha fiú vagy,
obrigada, ha lány vagy.
