Hospitalerók és rítusok

2. nap Vilar do Pinheiro – (San Pedro de) Rates, kb. 20 km

Reggel érzem, hogy kicsit több volt a bor (meg a sör) a kelleténél, de az út közben magunkhoz vett kóla, croissant és kávé megteszi hatását, máris jó tempóban haladunk az első hivatalos albergue felé, Ratesbe. Az út jobbára országút mentén halad, nincs járda, meg kell osztanunk az autósokkal, akik viszont mintha nem látnának minket. Itt is a BMW-sek a legőrültebbek.

Áthaladunk egy csodálatosan szép hídon (Ponte de Arcos), ahol szívesen megállnék festeni, de a nap éppen oda tűz, és kezd hányingerem lenni. Továbbhaladunk.

Most már több zarándokkal találkozunk, de valahol mindenki megáll, és akik néhány perccel korábban beértek minket, most ismét a hátunk mögé kerülnek. Mindenkinek más a tempója.

14 km után alaposan megéhezünk, nem sietünk, azt nézzük, hol lehet ebédelni. Nagy felirat hirdeti a Casa Ceciliát, beülünk, főleg, hogy peregrino menüt is kínálnak. Nem bánjuk meg, bőséges terülj-terülj asztalkámat kapunk kedves kiszolgálással.

A főétel valami furcsa hal, aminek hajlékony ízei vannak szálkák helyett, nekem sikerült egyben kigyomlálni, a többiek elropogtatták. Alaposan degeszre esszük magunkat a három fogással, mégis, jól esik a gyaloglás, fél óra múlva nem érzem a nyomottságot.

Az országútról is leterelik végre a Caminót, eukaliptuszerdőkön, kukoricaföldeken, szőlőültetvényeken át haladunk. A falvak egyszerűek, Galiciára emlékeztetnek. A távolban mélykék, elmosódó sáv tünedezik fel időnként: az óceán.

Ratesba érve a közeli eukaliptuszerdőt a tűzoltók locsolgatják éppen. A szépséges, régi templomban megállt az idő. Kívül-belül egyszerű, és mégis, ettől lesz pompás az én szememben.

Érdemes lefotózni, mert az út nem erre kanyarodik vissza másnap, a szállás pedig még a templomon túl, fentebb található, legalább fél kilométerre.

Az albergue felé tartva a kihalt faluban

A ratesi albergue...

...és az udvara (a tükröződő felület mögött "néprajzi" kiállítással)

Az udvaron már vagy húsz-huszonöt ember várakozik az hospitaleróra, nem sokkal később önkéntesek állítanak be, ők szervezik itt az életet. Elsőbbséget a Portóból egyenesen idáig gyaloglók élveznek, a 40 km-t senki sem vitatja el tőlük, mi türelmesen várjuk a sorunkat (egyébként is, mi jöttünk utoljára). Valódi helyett kagylós kitűzőt szerzek a kalpagomra. Az előttünk érkezett zarándokok már mind megfürödtek – a vizesblokk nyitva volt – és ki is mostak, úgyhogy nem kell várnunk szabad fülkére. Meleg víz ugyan nincs, de legalább folyik.

A kitűzött célt – naponta egy festményt készíteni – ezúttal is teljesítem az udvaron, mire lemegy a nap és hűvös lesz, végzek is. Az hospitaleró célba lő egy The Tourist feliratú szivacsra. Aki volt már Santiagóban zarándokként, megérti a poént.

A helyi erők közös vacsorát szerveznek, a zarándokok mindenféle földi jót hoznak a boltból, az udvaron összetolják az asztalokat. Még egy gitár is előkerül. A peregrinók lassanként befejezik a főzést, rengeteg kaja kerül az asztalra, naná, hogy nem fogy el. A szállás nagyjából megtelt, a 30 főből 20-an maradunk az esten. Van itt minden, vörösbor számtalan üveggel, tésztaételek, hidegtál, bizarr brazil feketebabos prézlis cucc, sárgadinnyeszerűség avagy tök natúr.

Történetek az asztalnál, egy litván lánynak mint próbáltak szállást keríteni portói taxisok, az önkéntesek vezetője tizennegyedik Caminójára készül, de az Északi úton még nem járt. Fűzik a litván csajt, álljon be önkéntesnek a Caminója után.

Beharangozzák az esti, testet-lelket megtisztító szertartást, amit kamadának neveznek. Gabival arra jutunk, hogy ez nyilván a mosogatás lesz. Azt végül negyedóra alatt elintézzük úgy hatan-heten. Franciák, portugálok, magyarok.

A szállás belülről, amikor mindenki az esti vacsorán sündörög

Az hospitaleró megszagoltat velem valamiféle pálinkaszerű, pillepalackban tárolt iszonyatot, aztán vigyorogva távozik. A poharak még kellenek, mondja. Mire kimegyünk a közös asztalhoz a mosogatás után, a fővezér már kavargat egy kávébabokkal, narancshéjjal és a fene tudja mivel fűszerezett alkoholos löttyöt egy szép nagy cserépedényben.

Aztán belefog a beszédbe, előbb angolul. Tájékoztatja a jelenlévőket, hogy a kelta eredetű szertartás, a kamada során óportugálul fog beszélni, és ha jelzi, adott szövegrészt – pontosan – mondjunk utána. De pontosan! És csak azt, amit kell. Egyébként ő sem érti a szöveg minden részét. Nem viccel, ő tényleg komolyan gondolja.

Meggyújtja az alkoholt, ami kék, lila és néha, ha erőre kap, ragyogó sárga fénnyel lobog. Én még egy lépést diszkréten hátrébb húzódok. Sárga-kék lángok nyaldossák a cserépedény falát, az asztalt, ha egy-egy csepp kifröccsen, a cserépkanalat, amivel forgatja a bólét. Félelmetes a cucc, még így, két méterről is, aztán elkezdődik a szertartás. A szavak közti szünetekben megnyílik a mély, éjszakai csönd.

Miután befejezi (mi meg az engedelmes utánamondást), ismét angolra vált. Most mi jövünk, mondja, járuljunk oda, és a saját nyelvünkön mondjunk néhány szót. Imát, jó kívánságot, fontos dolgot.

Német, portugál, francia, spanyol, litván és végül magyar szavak. A mienk a legtitkosabb nyelv, csak egy ember volt jelen, aki értette, amit mondtam (barátaink ekkorra már elmentek aludni). Rettenetesen tartok a tűz minden formájától, de azért én is megforgattam a kanalat, olyan hosszúra nyújtva a karom, amennyire csak tudtam.

A szertartás után az hospitaleró szerencsés utat kíván – élvezzük minden pillanatát –, és találjuk meg azt, ami miatt megyünk. Járjuk tudatosan. Buen Camino!

Aztán snitt, és mondja angolul: „itt egy kedves pár Magyarországról, akik szeretnének énekelni nekünk valamit”. Hát, csak összehoztam egy népdalt, de hogy én emberek előtt énekeljek, ráadásul színjózanon! Később előkerült az a bizonyos gitár, egy francia-portugál pár – persze zenészek – remek hangulatot teremtettek. Énekelt majd minden náció, és annyira mókás volt látni, mennyire tükrözik egy nemzet lelkét a dalok. Szép este volt, valahogy igazán a Camino kezdete.

A szertartás még számtalanszor eszembe jutott az úton.

Az albergue udvarán álló fa

Közérdekű: Sok az országúti szakasz, ezért fokozottan figyelni kell a biztonságra (a szembejövő forgalom oldalán haladjunk!).

Kb. 14 km-nél (a híd után emelkedő, és onnan még pár km) a Casa Ceciliában remek peregrino menüt kapni. Vissza kell menni a főút mentén úgy kétszáz métert (le kell térni a Caminóról), nagy táblák hirdetik a helyet.

Rates alberguéje 30 férőhelyes, donativós, szeparált mosdókkal, konyhával, nagy udvarral. A faluban fentebb haladva van bár és vegyesbolt. Melegvíz viszont nem volt. Az önkéntesek (a hospitalerók) tündériek, érdemes a közös vacsorára és a „szertartásra” maradni alvás helyett (elvileg nincs minden este, de nekünk nagy szerencsénk volt).

Itt adják egyébként az egyik legszebb pecsétet is.

HARMADIK NAP